Nem mennek nekem ezek az elgondolkodtató jellegű írások se. Mégis most az elmúlt napok keserűségei odajuttattak, hogy elmélkedjem arról, vajon az emberi szív mennyi fájdalmat bír elviselni. Vajon egy idő után magától esik szét és üzen nekünk, hogy ne tovább, mert nem bírom? Mikor jön el az a bizonyos pillanat, amikor a fájdalom már annyira megfojt minket, hogy úgy érezzük se lelkileg, se testileg semmire se vagyunk képesek?

Az én szívem fáj. Nagyon fáj, mintha helyre se akarna jönni. Szinte nehéz súlyként cipelve érzem most, ami lehúz, egy ólomsúlyú tárgy. A lelkem az meg valahol megakadt két út között és őrzi azt a formáját egy részről ami vagyok, másrészről pedig azt, ami nem igazán én vagyok. Mindig mondják, hogy találd meg az aranyközéputat, de én erre se vagyok képes. Persze önmagammal megtanultam már együtt élni, elfogadni, hogy természetileg, alkatilag és felfogásilag is vannak hibáim.

De a szívem most nem bír többet. Érzem, hogy még egy kis adag sok lenne neki. Mintha ki szeretne válni és egy boldogabb, egy jobb testet keresni, ahol az örömtől többet doboghat...

Most minden nagyon fáj még. Majd jön az élet, és csodálatosan eligazít mindent, amiről azt hiszed, hogy elviselhetetlen. /Márai Sándor/

Nem szoktam ilyesmit csinálni, de aki szereti a változatosságot és másokat is olvasna akkor itt egy kis reklám helye :)

Íme a céloldal: http://lapmelyeken.blogspot.com/

Igazából a 3 évet december 31-én töltöttük be, de most utólag köszönöm meg neked az elmúlt időket velem és remélem, hogy még tovább is lesz folytatásunk :)

Hamarosan jelentkezem bejegyzéssel :) Van mit mesélnem :)

Nos igen, végre erőt vettem magamon és úgy döntöttem benevezek. Részben magamnak akarok jót, hogy ne álljanak a polcon kézbe még nem forgatott könyvek, részben mert elhatároztam addig nem vásárolhatok könyvet, amíg a polcon egy darab is akad olyan, ami nem kapta még meg az olvasottság állapotát :)

De most a lényeg a listán van, amely így néz ki: (:P)

1. Bram Stoker: Drakula gróf válogatott rémtettei

2. Fred Mustard Stewart: A fehér kalóz

3. Jim Nisbeth: A Szirakúza - kódex

4. John Ajvide Lindqvist: Hívj be!

5. Jostein Gaarder: Sofie világa

6. Jung Chang: Vadhattyúk

7. Nicholas Evans: A suttogó

8. Richard Matheson: Csodás álmok jönnek

9. Rob Thurman: Éjvilág

10. Sara Gruen: Vizet az elefántnak

11. Virgina C. Andrews: A legsötétebb óra

12. William P. Young: A viskó

Fogalmunk sincs néha, hogy milyen szavakkal, tettekkel és cselekedetekkel csikarhatunk ki egy mosolyt, okozhatunk bánatot, érhetjük el, hogy a könnyeink megmutatkozzanak.

TE is azt mondtad, hogy nem fogsz bántani. Hinni is akartam ebben és próbáltam hinni neked. Valahol mélyen hibáztam én is, és bár még valami látszat fennáll kettőnk között erőt kell gyűjtenem ahhoz, hogy a bántásodon túl legyek. Hogy megtanuljam a szavaid mögött nincs igaz érzelem. Hogy felfoghassam csak kihasználni szereted az ilyeneket, mit én.

Így olyan könnyűnek hangzik leírva, de a szívem szinte ezer darab felé törve és fogalmam sincs mi lenne a helyes út. Mert valahogy távol lenni tőled, nem látni és hallani az elmondott szavaid csak még jobban elkeserítenek. De el kéne engedjelek, csak nem megy. Valami visszatart és hinni szeretném, hogy talán egyszer több leszek, hogy a pillanatnyi fájdalom véget ér és talán felfogod, hogy mit okoztál. És változol.

Hinni olyan csodás dolog. Az utolsó remény szikrájáig kapaszkodunk, csak azért, hogy a fájdalom könnyebb legyen.

Néha a gondolatok csak úgy elérnek minket. Szeretnénk tőlük könnyűszerrel megválni, de mindig annyi mindenre és annyi féleképpen kell gondolni, hogy az néha már sok.

Néha elképzelünk dolgokat. Társítjuk hozzá a képeket, a hangulatot, a színeket, az érzéseket. Aztán bizakodni kezdünk, hogy így történik meg a dolog vagy legalább hasonló verzióban. De az élet pont ennek fordítottja. Ennek ellenére a képzelettől nem szabad megválni, csak tudni kell feldolgozni, hogy a dolgok néha nem azok, aminek látni szeretnénk. Néha a jó dolgok is fájdalmasak, a lelkünket mardosó apró tüskék, amiktől a könnyeink kicsordulnak. Megmagyarázhatatlan érzések ezek, és az okát se tudjuk igazán, hogy a jó miért késztet sírásra. Talán így könnyebb feldolgoznunk vagy utólag látjuk be, hogy amit igazán jónak hittünk az valójában mégsem annyira jó.

Mikor a lelkem megtelik fájdalommal, akkor is mosolygok, mert így ezt a mosolyt látom visszatükröződni a körülöttem levő emberek arcán, s hamarosan már a lelkem is jobb kedvre derül.

by Tuti gimi

Nos nem tudom, hogy egyáltalán létezik még olyan emberi lény a földön, aki az én blogomat kellőképpen figyelmével kitünteti és kíváncsian várja apró életem történéseit. Furcsállanám, mivel lassan majdnem bő 3 hónapja egy fabatkát sem tettem közzé. Pedig az élet már csak zajlik, tudjátok. Akárhogy is igyekszünk megállítani, nincs rá kellő energiánk, affinitásunk, meg egyáltalán lehetetlen is az egész. És hogy augusztus óta mi minden is történt? Lássunk hozzá szép apróságosan :)))

1. Augusztus vége. Előjött bennem a rettegés kellően, hiszen új hely, új emberek és egyáltalán a kérdés, hogy bírni fogom-e? De őszintén mindig erre vágytam, hogy újra önálló lehessek, hogy újra "kitörhessek" itthonról és a magam ura legyek egy kicsit. Persze a tervek nem úgy alakultak, ahogy azt igazából elképzeltem. Kezdődött azzal, hogy anyuék teljesen ellenezték, hogy bárkivel is összeköltözzek, hanem ők akarták megoldani ezt a kérdést. Ennek eredményeként szeptember 5.-én elfoglaltam kis kuckómat. Vagyis inkább nem volt annyira kicsi, hiszen 52 m2, ami egy emberre számítva igen-igen-igen nagy. De elvoltam benne. Persze a hátrányok itt is megvoltak. Például nem volt mikro :O Nekem pedig ez először le se esett, csak mikor talán rákövetkező héten vittem egy kis lencsefőzeléket, hogy majd megmelegítem. Nagyba keresem a mikrot és sehol.... Tisztára furcsa volt és ráadásul a slussz poén, hogy igenis kellett volna. De aztán kezdtem hozzászokni a tudathoz, hogy a mikro nélkül is tudni kell élni, szval a végén már nem is zavart annyira. Aztán eljött az idő a költözésre, átcuccolni egy másik helyre. Jelenleg is itt tengetem napjaim zömét, de nagyjából 2 hét múlva megint új helyre evezek. Néha már elgondolkozom, hogy igazság szerint ez a pesti élet nem is áll másból, csak hogy vándorlok egyik helyről a másikra :D A jelenlegi kuckót már egész megkedveltem, bár a problémáktól itt sem sikerült megmenekülni. Először is a fűtés. A konvektor drágám ^^ Az elején volt némi nézeteltérésünk egymással, amikor a fenének sem akarta, hogy jól megmelegedhessek, hanem úgy határozott, hogy megáld 15 fokkal egész éjszakára. Kedves dolog volt tőle. Szerencsére azóta bírja a működést, bár megmondták, hogy igazság szerint le kéne cserélni, mert annyi éves, ahány éve a ház épült. De ez már nem az én reszortom. Aztán a másik dolog a víz :D Na nem is tudom hányszor volt eddig olyan, hogy nem volt melegvízem. Éjjel fél egyig meg nem mindig vagyok képes várni arra, hogy fűtsön nekem egy keveset, hogy megtisztuljak. Ezzel még mindig hadilábon állok, de azért szeretek ott lakni. Már egész kis otthonos a kégli, sőt ha belegondolok azért hiányozni fog kicsit. Mindegyik lakásnak megvolt a maga cépsége és vonzalma, amiért nehéz elszakadni tőle.

Az új hely azért jobb lesz, ha már csak a fűtésre és melegvízre gondolok :) Talán még egy apróság, amiért jobb lesz, hogy lesz erkélyem. Ezt nagyon hiányoltam a mostani helyről, mert szeretek néha az erkélyen üldögélni egy jó könyv társaságában és kávét iszogatva olvasni és elmélkedni az élet apróságairól. Sebaj már nincs sok hátra és élvezhetem majd az erkély nyújtotta örömöket. Bár tudom télen ez kicsit furcsa szokás, de az embereknek muszáj, hogy legyen valami érthetetlen szokásuk olykor :D

2. A suli. Amit BGF-nek neveznek. Nem mondom érdekes. Szerencsére a kis csoportunkba egész jó arcok járnak, úgy mindenki mindenkivel normális. De persze itt is vannak emberkék, akik szarnak bejárni aztán azt gondolják, hogy ők majd úgy elvégezhetik ezt az iskolát, meg a képzést. Na ez itt már nem így van. Szóval majd koppannak egy jó nagyot, de ez már legyen az ő problémájuk. Egyet fixre megállapíthattam, hogy ez már nem az egyszerű kategóriás diploma. Nem is tagadom, hogy voltak hetek, amikor olyan szinten voltam az egésszel, hogy nem kell ez nekem, feladom aztán keresek valami melót. De erőt vettem magamon és úgy tekintek rá, hogy ez egy újabb kihívás, aminek meg kell felelnem. Biztos, hogy nem lesz könnyű és már számításaim szerint is fogok még sírni miatta eleget, de ahogy szokták volt mondani valami lesz úgyis. Ha mást nem akkor a könnyű és gyors halál :D Csak azért néha elgondolkozom, hogy ha már itt mesterképzésről van szó, akkor mégis miért tanulunk olyan felesleges tárgyakta, amik nem szakmába vágóak, ahelyett, hogy itt tényleg már azt kaphatná az ember, amitől a mester mester volna. Érthetetlen, de ezt kell szeretni ^^

Októberben csaptunk egy kis közös kirándulást, ami nagyon jól sikerült, szerintem kicsit jobban összerázta azt a bandát, aki ott részt vett. Bizakodom, hogy azért még vizsgaidőszakba is lesznek hasonló szervezkedések, én díjaznám mindenképp. Egyébként meg jó dolog Pesten lenni, de most belefáradtam a mesélésbe és még a gasztro beadandót is össze kéne dobnom gyors estig. De talán 6 oldal az még nem fog annyira ki rajtam.

Adios addig is drága kevéske közönségpalántám tagjai :)

Igen, lusta vagyok blogot írni, mert a billentyűzetem megadta magát...

De rájöttem, hogy a mai világba az embereknek minden terhes, ha valaki nem hajt azonnal fejet, akkor már el van könyvelve megbízhatatlan, lusta embernek.

A kérdés adott, a válasz itt olvasható, én pedig igyekszem megfejteni tényleg igaz-e...RÁM

"Attól félek, mindig kergetnem kell azt, amire vágyom. Sosem fogom tudni, hogy valóban engem kívánnak-e, vagy csak beérik velem."

/Libba Bray: Rettentő gyönyörűség/

Ma a kezembe került, azaz tesóm nyomta ide. Mert ugyanis jelenleg nem odahaza tartózkodok, de rendes dolog volt tőle, hogy elhozta nekem a várva várt levelet. Nos az első csalódottságok egyike az volt, hogy elég kevés tudnivalót küldtek meg, inkább csak ilyen háttérinformációkat, meg az egész csak abból állt, hogy ezt is nézd meg a neten meg azt is. Aztán kíváncsi lettem volna a gólyatáborra, bár lehet, hogy nekem ez már alapból nem is jár :) Mindegy, a kiakadás után jött az öröm-mámor, mert én tudom előre, hogy izgatottan várom már most és bármilyen helyen is lesz az albérletem, már maga az a tudat, hogy Pesten leszek, távol a családtól (persze apukám rögvest azzal jött, hogy ő majd fog jönni annyit, amennyit csak tud) és végre SZABAD!!!! :) Bár már én azon is elgondolkoztam, hogy ha 1 hónap után végre sikerül berendezkednem, akkor majd nézek munkát, mert muszáj, mert az is a tervük, hogy majd az albit felmondjuk és majd biztos felvesznek valami szállodába (hát igen, ilyen kisegítők és hasonlók mindig jól jönnek bárkinek is, akik szinte megszakadva dolgoznak azért a kevés fizuért, amit kézhez kapnak). Ők persze abban hisznek, hogy egyszer  majd én is sokat keresek, de hiába magyarázom már nekik szakadatlanul, hogy ebbe a szakmába nem fizetik meg az embert, bár ez már nagy általánosságban igaz az összesre.

Nah a lényegi tervük, hogy bekerülök egy szállodába --->albérlet felmondása---->ott tuti biztosítanak szállást (szerintük azért, mert vidéki vagyok semmi gááázz..)----> huu de jó, mert alig valamicskét kell majd leszámolni a biztosított szállásért, esetleg kajáért...

Sebaj, úgy döntöttem már nem érdekel, csak egy a biztos, hogy elmegyek innen és végre valahára úgy élhetek majd egy kicsit, ahogy akarok. Persze gondolom a beszámolási kötelezettség ettől ugyanúgy megmarad, de ahogy a mondás tartja amiről nem tudnak nem fáj...:)

Igen, nos az iskola vége (akik még olyan jó helyzetben vannak, hogy várhatják a vakációt) mindig tervezgetéssel zajlik, hogy ne töltsük haszontalanul a nyarat. Ezek a tervek általában vagy összejönnek vagy akad belőlük egy kevés, amit sikerül megvalósítani.

Csak egy kis felsorolás arról, hogy mi mindent terveztem és valósítottam meg eddig (még van kerek 1 hónapom durván behozni a lemaradást xD)

- német&angol tanulás (minden, ami belefér)

- főzés, sütés

- fényképek összerendezése

- olvasási lemaradás behozása

- sportolás

-blogdizájncsere

Ezek csak 1-1 kiemelt részei voltak a tervezeti koncepciónak. Na már most ezek közül egyik se valósult meg olyan sikerélménnyel, mint kellett volna.

De szeretlek nyár, szeretlek végtelennek tűnő teendők sora, szeretlek folyamatos munkát adó drága anyukám, és csak úgy szeretek mindent, ami elvon azoktól a feladatoktól, amiket mindig eltervezek, de sosem jön össze és sosem lesz vége....

Gondolkoztam én azon, hogy mi illene most ide legjobban címként, de annyi minden kavarog a fejemben, hogy úgyse lenne most tökéletesre fejlesztett címem.

Szóval tudom, nem írtam már jó hosszú ideje, de ez van, ha az ember elveszik a feladatok és teendők sorában. Ne is mondjátok, még magam se tudom ép ésszel felfogni, hogyan is sikerült túlélnem a június hónapot, amit szó szerint elneveztem a halál hónapjának. Igen, mert rájöttem, hogy nem volt bölcs dolog itt az államvizsga közeledtével még a felvételi beszélgetéseket is bevállalni, de ilyenkor mondják, hogy késő bánat :) Mindegy, lassan végre lecseng minden és nagy levegővétel után kiderül, hogy az élet hova fúj tovább. Persze itt kell megjegyeznem, hogy nem bosszúvágy vagy kitolás vezérelt abban, hogy a végső dátum előtt egy nappal megcseréltem az iskolákat. Aki ismer, az lassanként megérti, hogy miért kell nekem innét elmenni, de nagyon-nagyon. Aztán kalkuláltam egy keveset és osztottam, míg végül a jelentkezésem elejét egy kicsit megkavartam. Pest lett az első, néha még magamnak is képtelen vagyok megmagyarázni, hogy mi vonz ennyire a város felé, de kavarog bennem egy érzés, hogy  nekem oda kell mennem. Még ha ez az idő csupán az a 2 év is lesz, amit az iskolában töltök, akkor is megérte. Ma el is kezdtem nézegetni a pontjaimat és hát én nem tudom, hogy most a személyem ennyire megkapó vagy mi a franc van a vizsgáztató bizottsággal, de a boldogságom határtalan mindegyik felé. Azért leírom nektek is, mert a megdöbbenésem még mindig tart és hát kíváncsian várom, hogy a ponthúzáskor mi lesz :O

BKF: 59 pont (szerezhető volt 60 XD)

MÜTF: 47 pont (szerezhető volt 50)

ÓE: 23 pont (szerezhető volt 30) --- igen ez volt a legelső, nem csoda hogy nem lett túl fényes :(

PE: 26 pont (szerezhető volt 30) - na ez meg a 7 éve koptatott suli, hááá evvan :D

BGF: 29 pont (szerezhető volt 40) - bevallom rosszabbra számítottam, szerintem jó indulat is lehetett benne, de egy biztos, hogy a suli csupa sznob és a vizsgátató bácsi egy szadista állat volt...

Na jelen helyzet szerint ha a többletpontjaimat is beleveszem, meg a sorrendmódosítást is, na akkor biza BKF elég sanszos, mivel 100 pontból 91 pontom lesz :O Ezt se hittem volna, ráadásul ő áll az első helyen is, szóval reménykedjünk, nemde. Úgy látszik tényleg nyerő volt a kézilabdás dolog, még jó hogy ötletekből sosincs hiányom :)))) És még valami, eddig titkoltam, de igazából a sok suli közül ez és a MÜTF jött be leginkább, azért is raktam őket az elejére. BKF tavalyi pontja 74 volt, remélem sokat nem emelnek, de talán a 91 valamire csak elég :)

Ennyit a felvételi miziériáról :P

Szóval itt a nyár, ami elvileg sokak számára egyenlő a pihenéssel, meg a bulikkal meg minden ilyesmi. A pihenést már-már erősen megkérdőjelezem, sőt felmerült az is bennem, hogy létezik-e ez a cselekvés? Mert rájöttem, hogy sokkal jobb dolog, amíg iskola idő van, addig nem kell anyukám rigolyáit hallgatni, meg a szokásos mártír szerepét, hogy ő egyedül csinál mindent. Persze én biztos valami szellemként teszek - veszek mellette semmitérően és ő rohangál hússzor le meg fel a lépcsőn bla bla. Mindegy, belefáradtam, hogy vitázzam vele, azon is lélekben már túlléptem, hogy néha még mindig úgy viselkedik velem és a többi családtaggal is, mintha az iskolás korszakát élné. Szóval mióta megkezdődött neki a nyári szünet mást sem csinálunk csak pakolunk, rakodunk, pucolunk stb. stb. Nincs ezzel semmi bajom vagy nem is lenne igazán, ha a dolgok és feladatok elosztása követne valami normát és nem az lenne, hogy 1 nap alatt zsúfoljunk össze amit lehet és nap végére legyünk olyanok, mint két hulla. Mert bennem eléggé ilyen érzések mozogtak az elmúlt héten, minden nap jó esetbe este 10-kor végeztünk a sok-sok dologgal. Néha már morfondíroztam rajta, hogy ez biztos nem normális, vagy lehet a mi házunk követel túl sok extrát vagy egyszerűen anyukámba van beleépítve az extra feladatok ellátása. Mai napig se találtam meg a választ, csak folyamatosan él bennem a bűnök egyike: IRIGYSÉG. Igen néha már ott tartok, hogy irigylem azokat, akik el lehetnek a saját kis bugyrukban, aki elé anyuci - apuci mindent odatesz, akinek a kisujját se kell mozgatnia, aki ráér heti 6× bulizni járni, aki nem tudja mi a küszöbpucolás@mohavágás és minden ilyen. Komolyan talán tényleg jobban járnék ha pasi lehetnék, azoknak úgyse kell annyi mindent megcsinálni. Elszomorít az is, hogy lány létemre olyan feladatokat is még nekem kell megcsinálni, ami nem egészen az én hatásköröm. De a családunkba sosem működött semmi a többihez hasonlóan. Az is lehet, hogy ez is benne van a pakliban, hogy ez elől is szeretnék kicsit menekülni, meg éreztetni velük, hogy azért nem is volt annyira rossz, amikor én ott voltam. De már látom előre, hogy hiába lesz meg a lehetőség az elválásra még onnan is a nyakamba fognak lihegni, meg fogadni mernék, hogy majd minden héten vagy 2hetenként jönnek majd fel, mert olyan jó dolog lesz, ha újra ugráltathatnak. Belelovalni nem akarom még magam, majd az idő és a kirendelt sors eldönti, hogy mi az úticélom.

Most pedig egy kis irigykedésre adok okot nektek. Mert eme bejegyzés éppenséggel Spanyolország egy kis szegletéből, Llote de Mar városkából ejtődik meg. És hogy én mit keresek mégis itt? Nos nyaralok, vagy olyasféle. Egy kis barna színt felszedni, mert hiába lakom én a Balatonon, ha egész nap csak a teendők várnak mikor lenne energiám még a strandra is lemenni. Jutott ez az egy hét, tehát itt kell behoznom a nyári barna színem, ami már egész alakulóba van. A tenger pedig egyszerűen fantasztikus és végre nincs bennem olyan melankólia, mint idefelé volt. Persze valami aggódásom mindig akad, például hogy a képeket megkapom-e (ma volt egy fotó rólam a méteres koktélommal XD) vagy egész idefelé azon kattogtam nehogy elvesszen a bőröndöm, a buszról nehogy lenyúlja valaki más. Vicces...de minden rendbe és Spanyolo., buli, meg a tenger habjai meg úgy minden very pörfect most. Csak tudom előre, ha hazamegyek romlik el megint minden. De itt vagyok méééég és legjobb lenne megállítani az időt...Miért nem lehet? :(((

Tudom, hogy az ember mindig utólag szembesül azzal, hogy ha nem lenne az a tulajdonsága, hogy lusta, akkor többre vihetné. Én most 1,5 nap alatt akarok csodát tenni, de a reményeim elég vajmi keretek között mozognak. Azt hiszem most fog igazán érződni, hogy a dolgokat nem szabad elszarni. A felébredésem mégis túl késő, és hányszor fogadom meg magamnak, hogy nem, most majd másképp lesz. Félek, egyszerűen elért a totális kiborulás. Már olyan gondolat is megfordult a fejembe, hogy kész akkor ennyi. Persze van, ahol nem kellene véresen komolyan venni ezt a dolgot, mert tanulmányi átlaggal is lehet menni mégis olyan lelkiismeret furdalásom lenne csak azért, mert tudom, hogy lehetett volna jobb, ha nem vagyok lusta. Nem tudom, hogyan irtsam ki magamból a gondolatot, hogy valami úgyis lesz. De nem kéne már folyamatosan mindig ennek átadni magam, hogy 1-esnél rosszabb nem lehet. Igenis figyelnem kellett volna arra, hogy itt számít, minden nap számít. De ha így is lesz, most csak azért is levedlem tunyaságom, ezek után már hajtani fogok, nem tudom hogy lesz-e konkrét cél vagy bármi, ami kihevertetheti belőlem a dolgokat, fogalmam sincs.

Lehet az egész a szakdolgozatból fakad, hogy megkaptam tegnap a bírálatot. És talán ettől készültem ki. Mert mindent véresen  komolyan veszek és nem tudok laza lenni. Pedig alapjáraton nyugodt vagyok, nem stresszes fajta. Most mégis érzek valamit...

Na a végefelé elkezdtem beparázni, mert bár annyi szó esik a mesterképzésről, mégis túl képlékeny ez a dolog mindenkinek. Először miért van az, hogy egyes helyeken idegen nyelven beszélj, máshol meg magyarul. Az idegen nyelvet olyan szempontból megértem, ha idegen nyelvet jelölsz. Na meg oké a bemutatkozást is lezsírozom én angolul, az megy még.

De ki hallott már olyanról, hogy vállalatgazdaságtanról legyen kedves mesélni angolul? Szerintem valaki agyament ötlete volt ez is.

Szóval a héten van két felvételi. Nincs ezzel semmi gondom. Az egyik ma volt az Óbudai suliban. A vicc, hogy a vállgazd tanárnál vizsgáztam, aki engem is tanított itt. XD Tényleg sokkolt a dolog, ahogy fész is megmondta :D Kérdeztek mindenféle furaságot, meg igazából nem is jött be az egész suli. Valahogy irritált, sokkal másabbnak tűnt az egész ehhez képest meg nekem egy nagy kaki. (Bocs mindenkitől, aki hallgatója volt vagy van vagy szeretne lenni). Ez csak egy vélemény, ne adjatok rá. Amúgy is most fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy mi a frász karikáért is jelöltem én ezt meg. Helyette írhattam volna még marketinget, de most ez van. Jövőre úgyis jelentkezek (akkor már nem liheg a nyakamba az államvizsga) és párhuzamosan fogok járni kettőre. Olyan jó lenne ha ez a kettő a turmenedzsment és marketing volna. Mert mindegyik érdekel és hiszek benne, hogy képes lennék rá. Na jó mellette dolgozni kicsit gáááz volna már elismerem, de szerintem ha az egyik levelezős, a másik nappalis volna akkor elbírnám. Mivel sajnos egy suliba sincs mind a kettő. Pedig jó lenne. Akkor nem kéne kétfelé szakadni xD

Na a mai megmérettetés röviden, hogy szerintem nem lett túl fényes. De sose voltam otthon igazán a számvitel, vállalatgazdaságtan, pénzügyes témakörökben. És akkor még az a rondááá nő is beszólogatott. Könnyű neki, aki ott ül a pad másik felén, van munkája, már nem kell küzdenie a tanulmányaiban. Na majd meglássuk. A szívem úgyse efelé húz igazán, most az államvizsgára fogok készülni és készülni és készülni.

Hogy a Helleresen meg mi lesz? Csütörtökön majd kiderül, de tudjátok én úgyis vagy a BGF-re, vagy a MÜTF-r hajtok, azok meg államvizsga után vannak. Szóval most azért is az első az államvizsga. Csak már jó volna tudni a rohadt szakdogát is. Na mindegy, valami lesz, ahogy mondani szokták nem igaz? *felszínes mosoly*

Valaki megkérdezi, hogy mi van...akkor most leütném. Már kezdek a mizu, mi újságtól is rosszul lenni, de tudom ha a beszélgetés elég lagymatag akkor ez van. Meg mivel is indítsunk általában egy beszélgetést ha nem ezzel. Nem lehet mindig csak úgy belevágni a dolgok közepébe.

Véget ért a drasztikus fogyókúrám. Itt jönnek a tapasztalatok:

- aki jót akar magának ne csinálja

- a fogyás hatásos, nálam 6 kiló mínusz (lassan már tényleg csontos leszek)

- a vége felé gyengeség tapasztalható

- az agyi aktivitás is jócskán visszaesik

Nagyjából igazából ennyi a lényege, de túl vagyok rajta. Lehet ezért se kívánom most a kaját annyira, mintha minden étel egyhangúságot sugározna. Nem kell a hús, se a tészta se semmi. Bár múlt héten pénteken megkívántam a tejbepapit. És milyen finom is volt. Most az aranygaluskával vagyok így. Holnap azt fogok enni, jó kis vaníliamártással. És nem érdekel, hogy tészta, hogy 2× annyi a kalóriája. Most azt fogok enni és kész.

Ma megkaptam a fülbevalót. 340-be fájt. Még jó, hogy ennyibe, mert szerintem jól átvertek. Ez nem, hogy nem újnak néz ki, de totál olyan, mintha használva lett volna. Főleg a hátuljából érzem, mivel le van kopva rajta egy-két fekete gombóc. Az pedig a postai dobálástól és szállítástól nem lehet, mivel becsomagolva volt. Ettől függetlenül jól néz ki, főleg mert 13 cm hosszú. Szóval felveszem majd, ha úgy nézem 340 Ft még nem a világ vége...

Aztán várom a pigmentjeimet. Azokra kíváncsi leszek. Meg volt egy tiszta jó ecsetkészlet, de arra most nincs pénz. Ez van.

Szombaton megvolt a leánybúcsú. Nem volt annyira rossz, igazából szarabbra számítottam. Reggel 5.45-re értem haza :D De a dolog hibája, hogy annyi mindent ittam, kicsit bódult akartam lenni és ehhez képest én voltam józan a Melcsivel együtt. Jól összehoztuk, na sebaj. Aztán rájöttem, hogy én nem akarok leánybúcsút tartani, na nem is mintha megtehetném, de most esett le, hogy tőlem annyira távol állnak ezek a dolgok...

A tanulás, az pedig nem megy... 2,5 hetem maradt. Éjjel nem alszom, folyton kattogok, ezen és a felvételin és most kezdek izgulni. Félni. Ez a legrosszabb, de még a szakdogám miatt is írnom kell holnap. Az a baj, hogy minden nap annyi dolog van, hogy a végére már agyilag lefáradtok, éjjel amikor meg érzem az energiát nem lehet tanulni. Most nagyon szükségem van a hitre, az önmagamban való hitre, hogy túlélem és összejön az a 4-es. A jövő hét keddtől attól tartok. Pestre kell mennem. 1 órakor lesz. De lehet amiatt azért nem is izgulok annyira, mert nem az az álmom. De ott a kérdés, hogy ha idegen nyelven kell beszélni? Akkor megkukultam és jól leégek :S És hogy kaptam én akkor nyelvvizsgát? Félek, annyira, de valami lesz majd. Azt hiszem most jön az a korszak, hogy 0-24-ig való tanulás.

Ja és elkapott a Smallville - láz :D :D :D

Csókuszka mára ^^

Ezt is megértük. A bűvös százas. Amikor elkezdtem ezt a blogot arra számítottam, hogy majd nem fogja áthatni a bánat szele. De a terveim sosem valósulnak meg, nem is remélem már, hogy minden úgy alakul ahogy szeretném. Persze a céljaim megvannak, de magam is belátom, hogy ezek közül kevés fog úgy alakulni, ahogy kellene.

Az arcomon felszínes mosoly játszik, de már nem tudok minek örülni. Ma elbúcsúztam a kedvenc MKB-s játékosomtól is, mondhatni ez van, nagyon fog hiányozni. A másik, hogy Tőle is elbúcsúztam. Azt hiszem már tényleg nem szabad foglalkoznom vele, hiszen ő is továbblépett. Hagyott nekem időt, de én nem éltem vele. Most pedig már nincs értelme semmit erőltetni, hiszen a képbe jött új csaj talán tényleg megváltja, mellette talán tényleg az lehet, aki szeretne lenni. Remélem boldog lesz, kívánom neki legyen így, én meg majd túllépek a dolgokon. Semmi sem tart örökké.

Csak sírni, sírni, a könnyeknek utat engedni, arcomon végigfolyni és egész bensőmben érezni, érezni a fájdalmas kínt.

Ennyit a mai napról.

Úgy számolom vagy tekintem ezeket a napokat, mint az új élet kezdetét. De mégsem sikerült elszakadnom a múlt árnyaitól, azok folyamatosan üldöznek és visszatartanak. Nem is tudom, hogy miben reménykedtem igazán, hiszen mindig azt mondják olyan könnyű változtatni, de nekem mégse megy. Nem én vagyok az oka, csak valami nem engedi, hogy változtassak.

A könnyeim meg már mindennapos jelenségek. Részben sok minden játszik közre, hogy nem akarnak elmúlni, csak nem is tudom. Mindig is ez volt a fő baj velem, hogy sosem konkretizáltam semmit. Most pedig már besokalltam az itthoni dolgoktól, attól, hogy olyan dolgot tudok, ami megakadályoz a cselekvésbe. De majd túllépek rajta, majd ahogy mondani szokták borúra derű, bár nálam ez a ború lassan 1 hete körvonalazódik. De ha sokáig így marad már tudom mi lesz a következő lépés.

Aztán itt van a másik dolog. Az ember hogyan tudja igazán, hogy szerelmes? Azt kell mondania, hogy az, ha éjszaka nem hagyja aludni, ha folyamatosan a fejében jár, de tudja jól, hogy semmit se várhat tőle? Hogy bárcsak ne tudnám a lelkembe, amit nem szabadna és engednék szabad folyást az érzéseimnek és neki és nem törődnék semmivel se 3 napig.. De túl reménytelen és bárhogy igyekszem letenni róla, nem megy. Pedig már nem foglalkozik velem, nem beszélünk 3,5 hete és már csak a facebookos szurkálódásai maradtak. Nem kellene ennyire átadni magam, mert megfertőz, mert tanulni sincs erőm, mert többet szeretnék, mert bekebelez és minden. Megfosztani pedig tőle magam képtelen lennék. Mesin is csak nézem mikor fent van, de nem írok neki, mert azzal magamnak ártok. Tehát meghagyom magam a reménytelenség fázisában, és talán majd egyszer ha szabadabb leszek, belemegyek abba, amit akar. Végül is a szívem már félig úgy is halott, ez nem fog rajta sokat dobni. Talán bánkódni fogok attól, hogy miért csak ennyi jutott, de az életben olykor a kevesebbel is be kell érni.

Kezdek megzavarodni. Vagy csak szimplán már nem találok más kiutat, csak ezt. Ez meg elég szánalmas nem igaz? Hogy nincs senki, akivel őszintén tudnék beszélni. Hogy bár ne csak itt tudnám kiadni a lelkem.

Hajat kell szárítanom. De baromira nincs hozzá hangulatom. Ahogy levágni a körmöm és kifesteni és bekenni a testem testápolóval. Mind olyan apró-cseprő dolgok, de valahogy nem akar menni. Hülyén hangzik de bár lenne valami manipulatív ember, aki ezt mind megcsinálja helyettem :P Most gonosz volnék? Egy picit, de muszáj vagyok megcsinálni őket, mert már a körmöm méretei így is a csillagos égbe vannak. De lusta vagyok, hisz tudjátok.

Ez a 2. napom. Valahogy úgy tekintek rá, mintha az új életem kezdete volna és lehet, hogy egyben vége. Mert a végére a testem nem tudom hogy bírja majd. De most még elvagyok. Bár a gyomrom folyamatos korgása majdnem legyűrte a kínt, hogy igenis vegyek magamhoz táplálékot, de nem. És nem is olyan rossz dolog így élni. Legalább anyám is boldog lehet, ha lemegyek 56 kiloig. Neki úgyis az a vágyálma, hogy annyi legyek. Hát meglátjuk.

Jövő héten meg itt van a lánybúcsú. Az esküvőt lemondtam 2 napja. Mentségemre legyen mondva, hogy mivel Gyöngyi szinten nem megyeket mond, nekem se semmi kedvem ott lenni. A másik pedig, hogy úgysem engedtek volna el, szóval erről ennyit.

Kínlódik a jobb térdem. Szerintem valami ultragáz van vele. Annyira ropognak a porcaim benne, hogy az már verdesi a nem normális kategóriát  :P Meg folyamatosan fáj, bármit is teszek. És ez sem jó. Mintha kevesebb véráramot kapna vagy én nem tudom. Vagy lehet, hogy ez akar egy jelzés lenni, hogy a szervezetemnek valami baja van? :O Mert állítólag a fülünk, az arcunk, a szemünk is mind mind olyan jelzéseket sugároznak, amivel megelőzhető baj. De én nem látok semmit. Vagy csak hinni akarom, hogy nem látok semmit, mert addig jobb, amíg nem tudom mi a baj.

Mára ennyi, így is félek, hogy a folyamatos írogatás kárt tesz a blogom sikerében. De rájöttem 10 év múlva visszaolvasni milyen jó dolog lesz ez. Remélem kitart addig velem és igen, úgy döntöttem, hogy nem fogok másikat csinálni. Vele akarom végigélni az életem minden egyes mozzanatát, amely most épp a rossz vizek felé hajt. De van ilyen ^^

Csókuszka ;)

Kezdek rájönni arra, hogy ez az egyetlen hely, ahol kiadhatom magam. Ahol a kutya nem fog megtalálni és olvasni, ha én nem akarom. Arra is gondoltam, hogy át is nevezhetném a blogomat a 'Meg nem értett lányra' vagy lehet még az is találóbb lenne 'A szabad élet elfojtásáról'. De aztán rájöttem, hogy ez a cím, amit adtam, ez jellemzi igazán az ember bensőjét. Mert mindenki önmagával szemben elégedetlen, a tükör előtt állva próbálja megfejteni, hogy mi végből van ezen a földön. Hogy a tükör valóban azt mutatja-e, ami vagy...

Az én esetemben szintén képet kaptam róla, hogy a tükör nem engem mutat. Külsőleg persze igen, egy mosolygós lányt, de a lelket nem tárja fel. Pedig én annyira kíváncsi lennék rá, hogy vajon igazából is azok az érzések vetítődnének ki a tükörre, ahogy most érzem a lelkem? Megszakadva, üresen, tátongó sebekkel körülvéve.

Elmélkedtem azon is, hogy vajon mi a jobb? 1 hétig vízen élni és kipróbálni, hogy mennyire fogy el az ember ereje, ha nem kap elég tápanyagot. A test nem sorvadhat el (szerintem), mert  a víz ellát oxigénnel így nem olyan könnyű megakadályozni, hogy a tested éljen. Talán az erőd nem lenne olyan jó és életteli, mint volt, de amíg az ember nem kockáztat nem tudhatja. A másik verzió: Játszani az engedelmes kislányt és bizakodni, hogy ez esetleg lehullatja a rabláncaimat. Na már most a második nem nekem való, mert már nem tudok az bájos és mindent elviselő ember lenni, aki voltam. Szóval maradt az első verzió, amit ma kezdtem el. 1 hét és majd meglátjuk az eredmény hova lyukad ki.

Aztán rájöttem kerülöm az embereket. Alig-alig akad valaki, akivel már beszélgetek. Talán az én hibám ez az elfordulás az emberektől vagy rá kell döbbennem, hogy nem vagyunk olyan szinten, hogy megértsük egymást. De mindig fel teszem a kérdést, hogy miért csak mindig én keressem őket? Ha nekik nem jutok eszükbe, akkor miért erőltessem tovább a dolgokat? Kezdek belefáradni, hogy mindig én legyek az, aki próbálkozik a kapcsolatai mentése ellen. Vagy egyszerűen elkönyvelem magamnak, hogy a múlthoz tartoznak. Hogy tényleg és valóban csak akkor találnak meg, amikor ők akarják. Bezárultam, most már végleg. Egy kezem elég csak arra, hogy megszámoljam kik azok, akik kitartottak velem és mellettem. De vajon ők is meddig képesek már elviselni a panaszkodásom, a folytonos bánatom?

Hangulatember vagyok. Legnehezebb mindig beismerni a saját rossz értékeinket. De így van. Egyik nap még jól érzed magad, aztán hirtelen ahogy az idő, te is beborulsz. Legszívesebben elbújnál, nem akarod a rossz hangulatod senkire se ráerőltetni, de ezt nem teheted meg.

Igazából még egy harmadik kísérleti pont jutott eszembe: 1 hétig folyamatos ébrenlét mennyire szívja ki az agyam? Nem tudok aludni körülbelül 3 hete szenvedek ezekkel a hajnali ébrenlétekkel. Pedig már próbálkoztam előbb lefekvéssel, de akkor is folyton járt az agyam. Ki kéne kapcsolni a sok gondolatot, ami nem hagy nyugodni, de mindig annyi és annyi kérdés van bennem. Igen, és lehet mégiscsak szükségem volna egy külső szakember segítségére. De riaszt a gondolat, hogy ha ezzel előállnék akkor tényleg elkönyvelnének a 'nemnormális' kategóriába. De lehet a külső szakember végre beláttatná mindenkivel, hogy milyen nehéz nekem most és volt az elmúlt 24 évem alatt.. Állítólag nem szégyen kérni, de tudom anyuéknak ez hogy jönne le, szóval maradnak a nyitott kérdések, a sérült lélek.

A napok múlnak és telnek és mindig reménykedek abban a kis szikrában, ami felvilágosítja a fejem, hogy állj már neki banyek, mert magaddal szúrsz ki. De már ott tartok, hogy nem is akarom én ezt. Hogy már belefáradtam az egész életembe, az örökös dacolásba, abba, hogy mindig vádolnak és fogadjam el, hogy akkor is én vagyok a rossz, ha mégse. Hogy bármit mondok az csak hazugság. És ha már nincs olyan nap, hogy ez ne hangozna el, akkor mi a jó megoldás? Elfutni, elszaladni és elmenekülni? Az sem lenne jó, mert akkor meg ott lenne az apró szúrás, az aggódás, hogy valaha visszatérsz. De semmi gond, már hozzászoktam, hogy velem így, és ezért jobban járok, ha nem teszek és mondok semmit, mert akkor nem érhet vád.

Olyan ez az egész élet, mint egy rossz álom, mintha nem ébredhetnék fel belőle. Mintha a változás szele túl távoli lenne tőlem és hiába nyújtom a karom, az egyre távolabb jut tőlem.

Folyt. köv. még ígérem. Mert most kifogok írni mindent, de ki én!

Majus szerzeménye vagy idézete (forrás Facebook):

Van hozzá közöd,
mit csinálok?
és hogy mit gondolok?
Van hozzá közöm,
mit csinálsz?
És hogy mit gondolsz?
Van közünk egymáshoz?
Hozzám, hozzád, mindenkihez,
aki véletlenül épp itt él,
épp most,
és akitől függ,
hogy mi lesz a világból?
Van közünk egymáshoz,
talán, igen. '

Na ez az a bejegyzés, amit már lassan 1 hónapja szeretnék megírni. Ezért nem is lehet neki megfelelő címet se kitalálni és ezért se tudnám pontosan becímkézni, bár lehet a végére még változni fog.

Szóval jelen pillanatban azt se tudom, hogy mikor örvendeztettem meg az olvasótáborom bejegyzéssel. De tudjátok, hogyan is van ez. Az embernek vannak kötelességei, amik elöl nem futhat el és amíg azok ülnek a nyakán, szorítja az idő, inkább azokat rendezi, minthogy bejegyzést írogasson. Nagyjából engem is ez a szerep foglalt le. Tudtam én jól, hogy ez egy kemény év lesz, de azt nem sejtettem, hogy annyira kemény, hogy újra hol magabiztosnak, hol pedig épp egy szerencsétlen flótásnak érezzem magam. De biztos sok hasonló sorstárs szenved ebben a szindrómában.

Na és hogy mivel töltöttem drága perceimet? Most is tanulni kéne államvizsgára, meg felvételire, de már úgy érzem, hogy elfogyott az erőm. És belegondolva mi lenne akkor, ha dolgozni kéne. Akkor mikor lenne erőm pihenni? Szinte sose, mert most még azért van. Szerettem volna mondjuk nyáron dolgozni, de úgy néz ki, hogy nem fog menni. Ez a pech, meg az engedelmes behódolás következménye. Bár mindig azt mondják, hogy ne hagyjuk elnyomni magunkat, de van egy pont, amikor inkább már fejet hajtasz, csak hagyjanak békén. Nálam ez a határ egyre inkább felbomlani látszik és igaz, hogy csak magamba dühöngök, meg olykor már a külvilág is láthatja a dühös arcom, de a határokat még tartom. Részben, mert nem bírom a fájdalmat. Igen, sikerült erre is rájönnöm, hogy érzékenységemből adódva utálom, ha megbántanak, ha sírnom kell, ha megütöm magam. Bármit, ami az agyamat arra riasztja, hogy most sírni kell. Mert mintha az ember könnyei végtelenek volnának. Nem is tudnám levetíteni a pontos napok számát, ami sírásból állt. De ezt ráírom az elnyomásra. Mert hiába tagadom és hiába próbálnám megmagyarázni a szüleimnek valójában mindig is elnyomtak. Akarjátok tudni miért van bennem ez az érzés? Most leírok mindent, mert van egy idő, amikor már nem tudsz szabadulni az érzésektől, amikor azok már fojtogatva ott özönlenek mögötted és amíg nem írod le, addig nem lesz jobb. Mert most reménykedek benne, hogy ha virtuális "papírlapot" látnak, akkor könnyebb lesz. De semmire sincs garancia.

Repüljünk vissza az időben 14 éves korig. Ekkor ballag az ember az általános iskolából. Aztán kísérleti nyúllá válsz, magadban dühöngsz, hogy miért mindig te szívod meg a te korosztályod az aktuális kísérlet végkifejletét? Na amikor 14 lettem, úgy emlékszem akkor vezették be az új felvételi eljárást. Ahova elsőre felvesznek, oda mehetsz. Ez volt a szisztéma. Na ez nálam kimerült a pápai közgáznál, odakerültem. Izgatottan vártam, mert lehet már akkor is bennem volt, hadd szabadulhassak innét? Bekerültem és az életem akkor lett pokol. Kollégista lettem és egy zirci szuka - mert nem tudok mást mondani rá - megvádolt egy képtelen ötlettel. Hogy én leszbikus vagyok, mert állítólag letéptem a zuhanyfüggönyét, hogy lássam pucéran. Nevetséges volt, de csak nekem. Mert kiközösítettek, mert inkább nekihittek. És azt hiszem egész életembe ezért voltam egyedül, mert mindig a bizalmam túl kevés volt, mert mindig úgy hittem, ha valamit mondok, kétértelmű lesz és kinevetnek a hátam mögött. Ettől függetlenül ez még ma is benne van a pakliban és én ezért nem nyitok igazán senki felé. Próbálkozom, de aztán valami visszariaszt és inkább hagyom a dolgokat ellaposodni, elfelejtődni és kezdeni előröl valami mással. A koliban voltak züllött időszakaim, talán ekkor kezdtek kicsit kedvelni harmadik évtől. Velem sose akart senki lakni az előbb említett ügy miatt, mindig ide-odacsaptak, ahol épp volt üres hely. Ne tudjátok meg milyen szar érzés, amikor kivert kutyának érzed magad, mert sehova se tartozol igazán. Mert legszívesebben azok se laknának veled, de kénytelenek, mert van egy felesleges helyük.

Szóval harmadiktól kicsit javult a helyzet, a negyediket meg már valósággal szerettem. De lehet azért aggódtak miattam, mert fennállt a veszélye, hogy megbukok. De lehet akkor ért el igazán az érzés, amikor senkinek se kellesz. És ne, most ne jöjjön senki azzal, hogy a szüleim szeretnek bla bla. Amikor ott vagy egyedül, magadnak kell felállni és elviselni a megaláztatást. Ennél rosszabb nincs és azt hiszem ehhez vagyok túl gyenge. Na de a lényeg, hogy negyedik végére már mégis fájt valamiért eljönni onnét. Aztán fogjuk úgy fel, hogy mázlim volt, mert még 2 évig élhettem családmentesen? De szarul jártam, mert ugyanott voltam kollégista, sehova se járhattam el a szabályok miatt és a szaktársaim se hívtak pont ezért sehova. Mert 10 órakor zárták a kollégiumot és este már kiengedett volna be? Szóval mint egy apácazárda. A szüleimnek biztos ezért felelt meg, mert mintha csak itthon éltem volna.

Aztán 2007 őszén újra kikötöttem idehaza. Azt reméltem, hogy majd jobb lesz, hogy változni fog valami. De az évek múlásával minden ugyanolyan lett. Alig jártam el bárhova, ha eljártam akkor se volt jó, mert hogy jutsz haza, mikor jössz, kivel mész. Aki ilyesmiben él, az tudja, de aki nem az úgysem fogja megérteni, hogy miről beszélek. A négy év alatt körülbelül 3× mentem el valami egyetemi rendezvényre. Kedvem se volt, mert mindig csak a probléma volt belőle. És ti őszintén szólva díjaznátok, ha így beszabályoznának? Megértem én, hogy aggódnak, szeretnek, féltenek, de ha sosem hagynak hibákat elkövetni, akkor mi lesz? Ezért sem keresek igazán semmilyen komolyabb kapcsolatot, mert azzal szemben is elvárások vannak. És lehet ez riaszt vissza attól, hogy mi van, ha nem megfelelő embert választok? Akkor majd egész életemben hallgathatom, hogy miért vagyok vele, én jobbat érdemlek...

Egyébként már végeznem kellett volna februárban. De ebben is csalódást okoztam, mert a munka mellett és vizsgák mellett nem lett volna még arra is energiám, hogy államvizsgára készüljek. Meg nem írtam meg a szakdolgozatom. Pedig mindig azt mondják, hogy nekem nincs más dolgom, csak tanulni. Kacag a májam, mert közben takaríts itthon, mossál, vasaljál, pucold a küszöböt, a cipőket, vidd ki a szemetet stb. Ne szakadjak meg, mert oké nő vagyok, meg kell ezeket csinálnom, de miért kell egy nap alatt annyit megcsinálni, amit szép aprólékosan is véghezvihetnék. Sosem értettem ezt a szakadjunk meg dolgot, de biztos bennem van a hiba.

Azt is felróják, hogy én csak a gépezésnek élek, hogy semmit sem csinálok és na ha végigolvassátok úgy az egészet kaphattok egy képet, hogy milyen is szar így, igazából egy burokban élni. Mert közben hálásnak is kell lennem, amiért fizetnek mindent, amiért nem engednek dolgozni, de egy kicsit elegem van. Nélkülem igazából nem is léteznek, mert mindig tesóm is azzal piszkál, hogy én vagyok az idegenforgalmista, én foglaljak szállást és nah ki vagyok.

Alig várom, hogy felvegyenek Pestre, mert nem fogom hagyni, hogy egész életemre itt ragadjak és megmondják, hogy mit csináljak. Remélem, küzdeni is fogok azért, hogy elmehessek innen. Tudom, hogy nehezebb lesz, de valahogy túl fogom élni. És megfogom a sorrendet is cserélni, a tudtuk nélkül, mert már nincs erőm ezt folytatni. Nem vagyok ezekre a folytonos veszekedésekre ráhangolódva és folyamatosan azt érezni, hogy én vagyok a szar. De a külvilág előtt mi vagyunk a tökéletes család, mert az álca annyira jól működik és fog mindig is. De én nem akarok álcát viselni, miért nem lehet sosem őszintének lenni, miért nem lehet, hogy úgy szeressenek és fogadjanak el, ahogy vagyok.

Miért kell azt szégyellni, hogy én csak 4 év alatt fejeztem be az egyetemet, miért kell azt szégyellni, hogy az idegenforgalmi szakmenedzser végzettségem nem ér semmit, pedig ez nem igaz.

Örüljenek, mert a vérnyomásom, megint az egekben, a lelkem vérzik, a könnyeim folynak. Remélem egyszer végleg kiégek és akkor majd megtudják, hogy mennyi fájdalmat okoztak nekem. Hogy Ők is hozzájárultak ahhoz, hogy nem volt erőm folytatni, hogy feladtam.

És akkor itt van "Ő" is, akitől azt reméltem kapok majd egy kis megértést. Kaptam is 4 éven át, de ő is belém fáradt. Mert valami megszakadt, mert már ő se kér belőlem, mert mindig csak ígérgettem és nem teljesítettem. Sosem magyaráztam meg igazán a miérteket, de ha mögém látnál igazán, akkor értenéd a miértjeimet. Így pedig csak él benned egy kép, amit rólam hiszel, de a valóságot még előled is sok minden takarja el.