Néha olyan kíméletlenül tud fájni, ha végre felismerjük a másik fél hozzánk való viszonyulását, mintha ütést kapnánk. Valójában az is, egy kegyetlen és kíméletlen ütés, amire csak a fejünk rázzuk és értetlenül állunk. Mert ha bizonyos időt már számolhatunk arra, hogy azért volt közünk egymáshoz, akkor talán az ember mást várna. Főleg hosszú idő után.

Én is ilyen kelepcébe kerültem és talán túl naiv voltam, talán magamat akartam becsapni, de bíztam (mint többnyire mindig) az isteni csodában, hogy valami változni fog. De ma, most este beszélgetés közben rájöttem, hogy egy senki vagyok, nem számítok igazán, csak akkor vagyok igazán jó,  ha más nem tud helyettesíteni. És tudom az ilyesmit időben észlelni kell, de tudjátok van a varázs. És elengedni pedig annyira nehéz és akkor is fáj, ha semmi se voltam, ha biztos szavakkal nem is kaptam meg, hogy mennem kell. De az sem jó, ha játékszerként hagyom, hogy bánjanak velem. És tudom sokáig fog még fájni ez, mert igenis volt bennem reménysugár, hogy több lehetek pillanatnyi megállónál és figyelmeztettek nem is egyszer. De kihasználtattam magam, hagytam, hogy kihasználjanak. És bár tudom, hogy nincs okom sírni vagy talán van vagy fogalmam sincs már. De legjobban ez az ütés fájt: "Nincs kit felhívjak". Tudom, hogy bizonyos szinten még nem vagyok annyira tökéletes, mint talán más, talán az előzőek jobbak voltak nálam, én meg túl lassan fejlődöm. Tudom nem csak magamat kell hibáztatni, hiszen minden két félen múlik, és ha belegondolok a kommunikációs tevékenység is mindig az én részemről volt több. Ráfoghatnám, hogy egy picivel többet adtam bele, de mégis velem csesztek ki...

NEM! NEM! NEM! Sosem fogom megérteni, hogy mi mást kéne másképpen csinálnom, hogy ne ez legyen mindig, hogy ne érezzem  a megértés fokát, hogy ne tudjam biztos tudattal, hogy hisznek a szavaimnak. Talán ez a sors, talán sosem sikerül ebből kilábalni. De most félek, szó szerint félek, mert úgy érzem, hogy magamra maradtam egyedül :( Ennél rosszabb pedig azt hiszem jelen pillanatban nincs rosszabb. Egyszerű és könnyű lépés volna a fájdalomtól megszabadulni, de nem akarom az ő táborukat erősíteni. Mert mindig hiszem, hogy valamire hivatott vagyok. És valahogy éreztem, hogy eddig túl jó volt minden ahhoz, hogy ne üssön be valami galiba... :(

Nekem akkor is tetszik és remélem, hogy remekelnek majd a fiúk, bár meglátjuk :) A dal akkor is jó, a klipp is :))

Fogalmam sincs néha, hogy miért hagyjuk magunkat befolyásolni. Annyira befolyásolni, hogy igazság szerint a másik fél nem is kötődik hozzánk, de mi magunkban azt hisszük, hogy ez a dolog talán több lehet, mást látunk benne. Hinni szeretnénk benne, hogy ha az elején nem is, de majd fokozatosan a tendencia, az egymás megszeretése javulni fog és több lesz majd a kapcsolat mögött, mint kezdetben. Aztán amikor szinte arcul csapva megkapjuk a másik igazi érzéseit, hogy ő csak egy aktuális területfoglalásnak tekint minket, egy pillanatnyi megállónak, nincs az a fájdalom, ami igazán kifejezhetné, amit érzünk. Nincs is rá gyógyír, nem lehet egyik percről a másikra elmulasztani. És mi a szívünket-lelkünket adtuk bele, közben pedig a vége nem éppen kellemes lefolyással ér véget. És szinte erősen kapaszkodva szabadulni akarnánk tőle, de ő képes visszahúzni és játszani velünk tovább ezt a macska-egér játékot, mert annyira behálóz, hogy hatalmas akaraterő kell ahhoz, hogy kiszálljunk. És még ha meg is találjuk ezt a bizonyos akaraterőt, kétkedve fogadjuk az újabb közelítést, hiszen mikor tudjuk valójában megállapítani azt, hogy épp egy macska-egér játék ismételt szereplői vagyunk, vagy ezúttal ténylegesen és valóban az ideálishoz van szerencsénk?

Teljes mértékben képes kifejezni azokat az érzéseket, amiket mi is érzünk a lelkünk mélyén belül.

Na mármost a kettőnk közti helyzetre ez pont találó...:

Igazság szerint sehol sem érzem magam. Úgy vagyok csak, egy porszemként és fogalmam sincs, hogy a szabad napjaimmal mit kéne kezdjek. Azaz lenne mit, hiszen el vagyok havazva jó pár könyves kihívással és még az a gondolat is megfordult bennem, hogy párról le kéne jelentkeznem.

Most úgy nem akarok semmit. Most úgy azt akarom, hogy hagyjanak békén. Most csak úgy érezni valakitől a törődést, akivel én is törődhetnék...

Nem mennek nekem ezek az elgondolkodtató jellegű írások se. Mégis most az elmúlt napok keserűségei odajuttattak, hogy elmélkedjem arról, vajon az emberi szív mennyi fájdalmat bír elviselni. Vajon egy idő után magától esik szét és üzen nekünk, hogy ne tovább, mert nem bírom? Mikor jön el az a bizonyos pillanat, amikor a fájdalom már annyira megfojt minket, hogy úgy érezzük se lelkileg, se testileg semmire se vagyunk képesek?

Az én szívem fáj. Nagyon fáj, mintha helyre se akarna jönni. Szinte nehéz súlyként cipelve érzem most, ami lehúz, egy ólomsúlyú tárgy. A lelkem az meg valahol megakadt két út között és őrzi azt a formáját egy részről ami vagyok, másrészről pedig azt, ami nem igazán én vagyok. Mindig mondják, hogy találd meg az aranyközéputat, de én erre se vagyok képes. Persze önmagammal megtanultam már együtt élni, elfogadni, hogy természetileg, alkatilag és felfogásilag is vannak hibáim.

De a szívem most nem bír többet. Érzem, hogy még egy kis adag sok lenne neki. Mintha ki szeretne válni és egy boldogabb, egy jobb testet keresni, ahol az örömtől többet doboghat...

Most minden nagyon fáj még. Majd jön az élet, és csodálatosan eligazít mindent, amiről azt hiszed, hogy elviselhetetlen. /Márai Sándor/

Nem szoktam ilyesmit csinálni, de aki szereti a változatosságot és másokat is olvasna akkor itt egy kis reklám helye :)

Íme a céloldal: http://lapmelyeken.blogspot.com/

Igazából a 3 évet december 31-én töltöttük be, de most utólag köszönöm meg neked az elmúlt időket velem és remélem, hogy még tovább is lesz folytatásunk :)

Hamarosan jelentkezem bejegyzéssel :) Van mit mesélnem :)

Nos igen, végre erőt vettem magamon és úgy döntöttem benevezek. Részben magamnak akarok jót, hogy ne álljanak a polcon kézbe még nem forgatott könyvek, részben mert elhatároztam addig nem vásárolhatok könyvet, amíg a polcon egy darab is akad olyan, ami nem kapta még meg az olvasottság állapotát :)

De most a lényeg a listán van, amely így néz ki: (:P)

1. Bram Stoker: Drakula gróf válogatott rémtettei

2. Fred Mustard Stewart: A fehér kalóz

3. Jim Nisbeth: A Szirakúza - kódex

4. John Ajvide Lindqvist: Hívj be!

5. Jostein Gaarder: Sofie világa

6. Jung Chang: Vadhattyúk

7. Nicholas Evans: A suttogó

8. Richard Matheson: Csodás álmok jönnek

9. Rob Thurman: Éjvilág

10. Sara Gruen: Vizet az elefántnak

11. Virgina C. Andrews: A legsötétebb óra

12. William P. Young: A viskó

Fogalmunk sincs néha, hogy milyen szavakkal, tettekkel és cselekedetekkel csikarhatunk ki egy mosolyt, okozhatunk bánatot, érhetjük el, hogy a könnyeink megmutatkozzanak.

TE is azt mondtad, hogy nem fogsz bántani. Hinni is akartam ebben és próbáltam hinni neked. Valahol mélyen hibáztam én is, és bár még valami látszat fennáll kettőnk között erőt kell gyűjtenem ahhoz, hogy a bántásodon túl legyek. Hogy megtanuljam a szavaid mögött nincs igaz érzelem. Hogy felfoghassam csak kihasználni szereted az ilyeneket, mit én.

Így olyan könnyűnek hangzik leírva, de a szívem szinte ezer darab felé törve és fogalmam sincs mi lenne a helyes út. Mert valahogy távol lenni tőled, nem látni és hallani az elmondott szavaid csak még jobban elkeserítenek. De el kéne engedjelek, csak nem megy. Valami visszatart és hinni szeretném, hogy talán egyszer több leszek, hogy a pillanatnyi fájdalom véget ér és talán felfogod, hogy mit okoztál. És változol.

Hinni olyan csodás dolog. Az utolsó remény szikrájáig kapaszkodunk, csak azért, hogy a fájdalom könnyebb legyen.

Néha a gondolatok csak úgy elérnek minket. Szeretnénk tőlük könnyűszerrel megválni, de mindig annyi mindenre és annyi féleképpen kell gondolni, hogy az néha már sok.

Néha elképzelünk dolgokat. Társítjuk hozzá a képeket, a hangulatot, a színeket, az érzéseket. Aztán bizakodni kezdünk, hogy így történik meg a dolog vagy legalább hasonló verzióban. De az élet pont ennek fordítottja. Ennek ellenére a képzelettől nem szabad megválni, csak tudni kell feldolgozni, hogy a dolgok néha nem azok, aminek látni szeretnénk. Néha a jó dolgok is fájdalmasak, a lelkünket mardosó apró tüskék, amiktől a könnyeink kicsordulnak. Megmagyarázhatatlan érzések ezek, és az okát se tudjuk igazán, hogy a jó miért késztet sírásra. Talán így könnyebb feldolgoznunk vagy utólag látjuk be, hogy amit igazán jónak hittünk az valójában mégsem annyira jó.

Mikor a lelkem megtelik fájdalommal, akkor is mosolygok, mert így ezt a mosolyt látom visszatükröződni a körülöttem levő emberek arcán, s hamarosan már a lelkem is jobb kedvre derül.

by Tuti gimi

Nos nem tudom, hogy egyáltalán létezik még olyan emberi lény a földön, aki az én blogomat kellőképpen figyelmével kitünteti és kíváncsian várja apró életem történéseit. Furcsállanám, mivel lassan majdnem bő 3 hónapja egy fabatkát sem tettem közzé. Pedig az élet már csak zajlik, tudjátok. Akárhogy is igyekszünk megállítani, nincs rá kellő energiánk, affinitásunk, meg egyáltalán lehetetlen is az egész. És hogy augusztus óta mi minden is történt? Lássunk hozzá szép apróságosan :)))

1. Augusztus vége. Előjött bennem a rettegés kellően, hiszen új hely, új emberek és egyáltalán a kérdés, hogy bírni fogom-e? De őszintén mindig erre vágytam, hogy újra önálló lehessek, hogy újra "kitörhessek" itthonról és a magam ura legyek egy kicsit. Persze a tervek nem úgy alakultak, ahogy azt igazából elképzeltem. Kezdődött azzal, hogy anyuék teljesen ellenezték, hogy bárkivel is összeköltözzek, hanem ők akarták megoldani ezt a kérdést. Ennek eredményeként szeptember 5.-én elfoglaltam kis kuckómat. Vagyis inkább nem volt annyira kicsi, hiszen 52 m2, ami egy emberre számítva igen-igen-igen nagy. De elvoltam benne. Persze a hátrányok itt is megvoltak. Például nem volt mikro :O Nekem pedig ez először le se esett, csak mikor talán rákövetkező héten vittem egy kis lencsefőzeléket, hogy majd megmelegítem. Nagyba keresem a mikrot és sehol.... Tisztára furcsa volt és ráadásul a slussz poén, hogy igenis kellett volna. De aztán kezdtem hozzászokni a tudathoz, hogy a mikro nélkül is tudni kell élni, szval a végén már nem is zavart annyira. Aztán eljött az idő a költözésre, átcuccolni egy másik helyre. Jelenleg is itt tengetem napjaim zömét, de nagyjából 2 hét múlva megint új helyre evezek. Néha már elgondolkozom, hogy igazság szerint ez a pesti élet nem is áll másból, csak hogy vándorlok egyik helyről a másikra :D A jelenlegi kuckót már egész megkedveltem, bár a problémáktól itt sem sikerült megmenekülni. Először is a fűtés. A konvektor drágám ^^ Az elején volt némi nézeteltérésünk egymással, amikor a fenének sem akarta, hogy jól megmelegedhessek, hanem úgy határozott, hogy megáld 15 fokkal egész éjszakára. Kedves dolog volt tőle. Szerencsére azóta bírja a működést, bár megmondták, hogy igazság szerint le kéne cserélni, mert annyi éves, ahány éve a ház épült. De ez már nem az én reszortom. Aztán a másik dolog a víz :D Na nem is tudom hányszor volt eddig olyan, hogy nem volt melegvízem. Éjjel fél egyig meg nem mindig vagyok képes várni arra, hogy fűtsön nekem egy keveset, hogy megtisztuljak. Ezzel még mindig hadilábon állok, de azért szeretek ott lakni. Már egész kis otthonos a kégli, sőt ha belegondolok azért hiányozni fog kicsit. Mindegyik lakásnak megvolt a maga cépsége és vonzalma, amiért nehéz elszakadni tőle.

Az új hely azért jobb lesz, ha már csak a fűtésre és melegvízre gondolok :) Talán még egy apróság, amiért jobb lesz, hogy lesz erkélyem. Ezt nagyon hiányoltam a mostani helyről, mert szeretek néha az erkélyen üldögélni egy jó könyv társaságában és kávét iszogatva olvasni és elmélkedni az élet apróságairól. Sebaj már nincs sok hátra és élvezhetem majd az erkély nyújtotta örömöket. Bár tudom télen ez kicsit furcsa szokás, de az embereknek muszáj, hogy legyen valami érthetetlen szokásuk olykor :D

2. A suli. Amit BGF-nek neveznek. Nem mondom érdekes. Szerencsére a kis csoportunkba egész jó arcok járnak, úgy mindenki mindenkivel normális. De persze itt is vannak emberkék, akik szarnak bejárni aztán azt gondolják, hogy ők majd úgy elvégezhetik ezt az iskolát, meg a képzést. Na ez itt már nem így van. Szóval majd koppannak egy jó nagyot, de ez már legyen az ő problémájuk. Egyet fixre megállapíthattam, hogy ez már nem az egyszerű kategóriás diploma. Nem is tagadom, hogy voltak hetek, amikor olyan szinten voltam az egésszel, hogy nem kell ez nekem, feladom aztán keresek valami melót. De erőt vettem magamon és úgy tekintek rá, hogy ez egy újabb kihívás, aminek meg kell felelnem. Biztos, hogy nem lesz könnyű és már számításaim szerint is fogok még sírni miatta eleget, de ahogy szokták volt mondani valami lesz úgyis. Ha mást nem akkor a könnyű és gyors halál :D Csak azért néha elgondolkozom, hogy ha már itt mesterképzésről van szó, akkor mégis miért tanulunk olyan felesleges tárgyakta, amik nem szakmába vágóak, ahelyett, hogy itt tényleg már azt kaphatná az ember, amitől a mester mester volna. Érthetetlen, de ezt kell szeretni ^^

Októberben csaptunk egy kis közös kirándulást, ami nagyon jól sikerült, szerintem kicsit jobban összerázta azt a bandát, aki ott részt vett. Bizakodom, hogy azért még vizsgaidőszakba is lesznek hasonló szervezkedések, én díjaznám mindenképp. Egyébként meg jó dolog Pesten lenni, de most belefáradtam a mesélésbe és még a gasztro beadandót is össze kéne dobnom gyors estig. De talán 6 oldal az még nem fog annyira ki rajtam.

Adios addig is drága kevéske közönségpalántám tagjai :)

Igen, lusta vagyok blogot írni, mert a billentyűzetem megadta magát...

De rájöttem, hogy a mai világba az embereknek minden terhes, ha valaki nem hajt azonnal fejet, akkor már el van könyvelve megbízhatatlan, lusta embernek.

A kérdés adott, a válasz itt olvasható, én pedig igyekszem megfejteni tényleg igaz-e...RÁM

"Attól félek, mindig kergetnem kell azt, amire vágyom. Sosem fogom tudni, hogy valóban engem kívánnak-e, vagy csak beérik velem."

/Libba Bray: Rettentő gyönyörűség/

Ma a kezembe került, azaz tesóm nyomta ide. Mert ugyanis jelenleg nem odahaza tartózkodok, de rendes dolog volt tőle, hogy elhozta nekem a várva várt levelet. Nos az első csalódottságok egyike az volt, hogy elég kevés tudnivalót küldtek meg, inkább csak ilyen háttérinformációkat, meg az egész csak abból állt, hogy ezt is nézd meg a neten meg azt is. Aztán kíváncsi lettem volna a gólyatáborra, bár lehet, hogy nekem ez már alapból nem is jár :) Mindegy, a kiakadás után jött az öröm-mámor, mert én tudom előre, hogy izgatottan várom már most és bármilyen helyen is lesz az albérletem, már maga az a tudat, hogy Pesten leszek, távol a családtól (persze apukám rögvest azzal jött, hogy ő majd fog jönni annyit, amennyit csak tud) és végre SZABAD!!!! :) Bár már én azon is elgondolkoztam, hogy ha 1 hónap után végre sikerül berendezkednem, akkor majd nézek munkát, mert muszáj, mert az is a tervük, hogy majd az albit felmondjuk és majd biztos felvesznek valami szállodába (hát igen, ilyen kisegítők és hasonlók mindig jól jönnek bárkinek is, akik szinte megszakadva dolgoznak azért a kevés fizuért, amit kézhez kapnak). Ők persze abban hisznek, hogy egyszer  majd én is sokat keresek, de hiába magyarázom már nekik szakadatlanul, hogy ebbe a szakmába nem fizetik meg az embert, bár ez már nagy általánosságban igaz az összesre.

Nah a lényegi tervük, hogy bekerülök egy szállodába --->albérlet felmondása---->ott tuti biztosítanak szállást (szerintük azért, mert vidéki vagyok semmi gááázz..)----> huu de jó, mert alig valamicskét kell majd leszámolni a biztosított szállásért, esetleg kajáért...

Sebaj, úgy döntöttem már nem érdekel, csak egy a biztos, hogy elmegyek innen és végre valahára úgy élhetek majd egy kicsit, ahogy akarok. Persze gondolom a beszámolási kötelezettség ettől ugyanúgy megmarad, de ahogy a mondás tartja amiről nem tudnak nem fáj...:)

Igen, nos az iskola vége (akik még olyan jó helyzetben vannak, hogy várhatják a vakációt) mindig tervezgetéssel zajlik, hogy ne töltsük haszontalanul a nyarat. Ezek a tervek általában vagy összejönnek vagy akad belőlük egy kevés, amit sikerül megvalósítani.

Csak egy kis felsorolás arról, hogy mi mindent terveztem és valósítottam meg eddig (még van kerek 1 hónapom durván behozni a lemaradást xD)

- német&angol tanulás (minden, ami belefér)

- főzés, sütés

- fényképek összerendezése

- olvasási lemaradás behozása

- sportolás

-blogdizájncsere

Ezek csak 1-1 kiemelt részei voltak a tervezeti koncepciónak. Na már most ezek közül egyik se valósult meg olyan sikerélménnyel, mint kellett volna.

De szeretlek nyár, szeretlek végtelennek tűnő teendők sora, szeretlek folyamatos munkát adó drága anyukám, és csak úgy szeretek mindent, ami elvon azoktól a feladatoktól, amiket mindig eltervezek, de sosem jön össze és sosem lesz vége....

Gondolkoztam én azon, hogy mi illene most ide legjobban címként, de annyi minden kavarog a fejemben, hogy úgyse lenne most tökéletesre fejlesztett címem.

Szóval tudom, nem írtam már jó hosszú ideje, de ez van, ha az ember elveszik a feladatok és teendők sorában. Ne is mondjátok, még magam se tudom ép ésszel felfogni, hogyan is sikerült túlélnem a június hónapot, amit szó szerint elneveztem a halál hónapjának. Igen, mert rájöttem, hogy nem volt bölcs dolog itt az államvizsga közeledtével még a felvételi beszélgetéseket is bevállalni, de ilyenkor mondják, hogy késő bánat :) Mindegy, lassan végre lecseng minden és nagy levegővétel után kiderül, hogy az élet hova fúj tovább. Persze itt kell megjegyeznem, hogy nem bosszúvágy vagy kitolás vezérelt abban, hogy a végső dátum előtt egy nappal megcseréltem az iskolákat. Aki ismer, az lassanként megérti, hogy miért kell nekem innét elmenni, de nagyon-nagyon. Aztán kalkuláltam egy keveset és osztottam, míg végül a jelentkezésem elejét egy kicsit megkavartam. Pest lett az első, néha még magamnak is képtelen vagyok megmagyarázni, hogy mi vonz ennyire a város felé, de kavarog bennem egy érzés, hogy  nekem oda kell mennem. Még ha ez az idő csupán az a 2 év is lesz, amit az iskolában töltök, akkor is megérte. Ma el is kezdtem nézegetni a pontjaimat és hát én nem tudom, hogy most a személyem ennyire megkapó vagy mi a franc van a vizsgáztató bizottsággal, de a boldogságom határtalan mindegyik felé. Azért leírom nektek is, mert a megdöbbenésem még mindig tart és hát kíváncsian várom, hogy a ponthúzáskor mi lesz :O

BKF: 59 pont (szerezhető volt 60 XD)

MÜTF: 47 pont (szerezhető volt 50)

ÓE: 23 pont (szerezhető volt 30) --- igen ez volt a legelső, nem csoda hogy nem lett túl fényes :(

PE: 26 pont (szerezhető volt 30) - na ez meg a 7 éve koptatott suli, hááá evvan :D

BGF: 29 pont (szerezhető volt 40) - bevallom rosszabbra számítottam, szerintem jó indulat is lehetett benne, de egy biztos, hogy a suli csupa sznob és a vizsgátató bácsi egy szadista állat volt...

Na jelen helyzet szerint ha a többletpontjaimat is beleveszem, meg a sorrendmódosítást is, na akkor biza BKF elég sanszos, mivel 100 pontból 91 pontom lesz :O Ezt se hittem volna, ráadásul ő áll az első helyen is, szóval reménykedjünk, nemde. Úgy látszik tényleg nyerő volt a kézilabdás dolog, még jó hogy ötletekből sosincs hiányom :)))) És még valami, eddig titkoltam, de igazából a sok suli közül ez és a MÜTF jött be leginkább, azért is raktam őket az elejére. BKF tavalyi pontja 74 volt, remélem sokat nem emelnek, de talán a 91 valamire csak elég :)

Ennyit a felvételi miziériáról :P

Szóval itt a nyár, ami elvileg sokak számára egyenlő a pihenéssel, meg a bulikkal meg minden ilyesmi. A pihenést már-már erősen megkérdőjelezem, sőt felmerült az is bennem, hogy létezik-e ez a cselekvés? Mert rájöttem, hogy sokkal jobb dolog, amíg iskola idő van, addig nem kell anyukám rigolyáit hallgatni, meg a szokásos mártír szerepét, hogy ő egyedül csinál mindent. Persze én biztos valami szellemként teszek - veszek mellette semmitérően és ő rohangál hússzor le meg fel a lépcsőn bla bla. Mindegy, belefáradtam, hogy vitázzam vele, azon is lélekben már túlléptem, hogy néha még mindig úgy viselkedik velem és a többi családtaggal is, mintha az iskolás korszakát élné. Szóval mióta megkezdődött neki a nyári szünet mást sem csinálunk csak pakolunk, rakodunk, pucolunk stb. stb. Nincs ezzel semmi bajom vagy nem is lenne igazán, ha a dolgok és feladatok elosztása követne valami normát és nem az lenne, hogy 1 nap alatt zsúfoljunk össze amit lehet és nap végére legyünk olyanok, mint két hulla. Mert bennem eléggé ilyen érzések mozogtak az elmúlt héten, minden nap jó esetbe este 10-kor végeztünk a sok-sok dologgal. Néha már morfondíroztam rajta, hogy ez biztos nem normális, vagy lehet a mi házunk követel túl sok extrát vagy egyszerűen anyukámba van beleépítve az extra feladatok ellátása. Mai napig se találtam meg a választ, csak folyamatosan él bennem a bűnök egyike: IRIGYSÉG. Igen néha már ott tartok, hogy irigylem azokat, akik el lehetnek a saját kis bugyrukban, aki elé anyuci - apuci mindent odatesz, akinek a kisujját se kell mozgatnia, aki ráér heti 6× bulizni járni, aki nem tudja mi a küszöbpucolás@mohavágás és minden ilyen. Komolyan talán tényleg jobban járnék ha pasi lehetnék, azoknak úgyse kell annyi mindent megcsinálni. Elszomorít az is, hogy lány létemre olyan feladatokat is még nekem kell megcsinálni, ami nem egészen az én hatásköröm. De a családunkba sosem működött semmi a többihez hasonlóan. Az is lehet, hogy ez is benne van a pakliban, hogy ez elől is szeretnék kicsit menekülni, meg éreztetni velük, hogy azért nem is volt annyira rossz, amikor én ott voltam. De már látom előre, hogy hiába lesz meg a lehetőség az elválásra még onnan is a nyakamba fognak lihegni, meg fogadni mernék, hogy majd minden héten vagy 2hetenként jönnek majd fel, mert olyan jó dolog lesz, ha újra ugráltathatnak. Belelovalni nem akarom még magam, majd az idő és a kirendelt sors eldönti, hogy mi az úticélom.

Most pedig egy kis irigykedésre adok okot nektek. Mert eme bejegyzés éppenséggel Spanyolország egy kis szegletéből, Llote de Mar városkából ejtődik meg. És hogy én mit keresek mégis itt? Nos nyaralok, vagy olyasféle. Egy kis barna színt felszedni, mert hiába lakom én a Balatonon, ha egész nap csak a teendők várnak mikor lenne energiám még a strandra is lemenni. Jutott ez az egy hét, tehát itt kell behoznom a nyári barna színem, ami már egész alakulóba van. A tenger pedig egyszerűen fantasztikus és végre nincs bennem olyan melankólia, mint idefelé volt. Persze valami aggódásom mindig akad, például hogy a képeket megkapom-e (ma volt egy fotó rólam a méteres koktélommal XD) vagy egész idefelé azon kattogtam nehogy elvesszen a bőröndöm, a buszról nehogy lenyúlja valaki más. Vicces...de minden rendbe és Spanyolo., buli, meg a tenger habjai meg úgy minden very pörfect most. Csak tudom előre, ha hazamegyek romlik el megint minden. De itt vagyok méééég és legjobb lenne megállítani az időt...Miért nem lehet? :(((

Tudom, hogy az ember mindig utólag szembesül azzal, hogy ha nem lenne az a tulajdonsága, hogy lusta, akkor többre vihetné. Én most 1,5 nap alatt akarok csodát tenni, de a reményeim elég vajmi keretek között mozognak. Azt hiszem most fog igazán érződni, hogy a dolgokat nem szabad elszarni. A felébredésem mégis túl késő, és hányszor fogadom meg magamnak, hogy nem, most majd másképp lesz. Félek, egyszerűen elért a totális kiborulás. Már olyan gondolat is megfordult a fejembe, hogy kész akkor ennyi. Persze van, ahol nem kellene véresen komolyan venni ezt a dolgot, mert tanulmányi átlaggal is lehet menni mégis olyan lelkiismeret furdalásom lenne csak azért, mert tudom, hogy lehetett volna jobb, ha nem vagyok lusta. Nem tudom, hogyan irtsam ki magamból a gondolatot, hogy valami úgyis lesz. De nem kéne már folyamatosan mindig ennek átadni magam, hogy 1-esnél rosszabb nem lehet. Igenis figyelnem kellett volna arra, hogy itt számít, minden nap számít. De ha így is lesz, most csak azért is levedlem tunyaságom, ezek után már hajtani fogok, nem tudom hogy lesz-e konkrét cél vagy bármi, ami kihevertetheti belőlem a dolgokat, fogalmam sincs.

Lehet az egész a szakdolgozatból fakad, hogy megkaptam tegnap a bírálatot. És talán ettől készültem ki. Mert mindent véresen  komolyan veszek és nem tudok laza lenni. Pedig alapjáraton nyugodt vagyok, nem stresszes fajta. Most mégis érzek valamit...

Na a végefelé elkezdtem beparázni, mert bár annyi szó esik a mesterképzésről, mégis túl képlékeny ez a dolog mindenkinek. Először miért van az, hogy egyes helyeken idegen nyelven beszélj, máshol meg magyarul. Az idegen nyelvet olyan szempontból megértem, ha idegen nyelvet jelölsz. Na meg oké a bemutatkozást is lezsírozom én angolul, az megy még.

De ki hallott már olyanról, hogy vállalatgazdaságtanról legyen kedves mesélni angolul? Szerintem valaki agyament ötlete volt ez is.

Szóval a héten van két felvételi. Nincs ezzel semmi gondom. Az egyik ma volt az Óbudai suliban. A vicc, hogy a vállgazd tanárnál vizsgáztam, aki engem is tanított itt. XD Tényleg sokkolt a dolog, ahogy fész is megmondta :D Kérdeztek mindenféle furaságot, meg igazából nem is jött be az egész suli. Valahogy irritált, sokkal másabbnak tűnt az egész ehhez képest meg nekem egy nagy kaki. (Bocs mindenkitől, aki hallgatója volt vagy van vagy szeretne lenni). Ez csak egy vélemény, ne adjatok rá. Amúgy is most fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy mi a frász karikáért is jelöltem én ezt meg. Helyette írhattam volna még marketinget, de most ez van. Jövőre úgyis jelentkezek (akkor már nem liheg a nyakamba az államvizsga) és párhuzamosan fogok járni kettőre. Olyan jó lenne ha ez a kettő a turmenedzsment és marketing volna. Mert mindegyik érdekel és hiszek benne, hogy képes lennék rá. Na jó mellette dolgozni kicsit gáááz volna már elismerem, de szerintem ha az egyik levelezős, a másik nappalis volna akkor elbírnám. Mivel sajnos egy suliba sincs mind a kettő. Pedig jó lenne. Akkor nem kéne kétfelé szakadni xD

Na a mai megmérettetés röviden, hogy szerintem nem lett túl fényes. De sose voltam otthon igazán a számvitel, vállalatgazdaságtan, pénzügyes témakörökben. És akkor még az a rondááá nő is beszólogatott. Könnyű neki, aki ott ül a pad másik felén, van munkája, már nem kell küzdenie a tanulmányaiban. Na majd meglássuk. A szívem úgyse efelé húz igazán, most az államvizsgára fogok készülni és készülni és készülni.

Hogy a Helleresen meg mi lesz? Csütörtökön majd kiderül, de tudjátok én úgyis vagy a BGF-re, vagy a MÜTF-r hajtok, azok meg államvizsga után vannak. Szóval most azért is az első az államvizsga. Csak már jó volna tudni a rohadt szakdogát is. Na mindegy, valami lesz, ahogy mondani szokták nem igaz? *felszínes mosoly*